A Squash Története 2

Az 1960-as évek végén egy mindenre elszánt, kemény férfi, az ír származású Jonah Barrington végre megtörte az egyiptomi és pakisztáni dominanciát. Csak húszéves kora körül kezdett el fallabdázni, de kivételes elkötelezettséget mutatott a sportág iránt. Rengeteget edzett, és ezáltal az akkori játékosoknál sokkal jobb kondícióra tett szert. Hatszor nyerte meg a Brit Nyílt Bajnokságot, ezzel bebizonyította, hogy megfelelő kondícióval le lehet győzni még a legtechnikásabb játékost is.

Ettől kezdve a fallabda már nem ugyanaz a játék volt. Barringtont követve a hivatásos játékosok mind jobban odafigyeltek a megfelelő kondícióra. Az élvonalbeliek a fantasztikus ütéstechnika mellett egytől egyig kiváló erőnlétre, gyorsaságra és kitartásra tettek szert. Három játékos emelkedett ki leginkább a mezőnyből: az ausztrál Geoff Hunt és két pakisztáni, Jahangir Khan és Jansher Khan. Hunt volt legjobb azok közül az ausztrál játékosok közül, akik a 70-es években törtek fel, ő vette el a világbajnoki címet Barringtontól. Solan úgy tartják, hogy minden idők legjobb játékosa Jahangir Khan, aki agresszív játékstílusával lesöpörte ellenfeleit a pályáról és annyira kiemelkedett a mezőnyből, hogy a 80-as években öt és fél éven keresztül egyszer sem szenvedett vereséget. Végül Jansher Khannak (akivel egyébként semmilyen rokoni kapcsolatban nem állt) sikerült őt legyőznie azzal, hogy remekül váltogatta a játék iramát. A mai napig ő a világ legjobb játékosa, de már egy seregnyi – főleg ausztrál és brit – ifjú tehetség ingatja a trónját.

Amerikában a fallabda helyzete az utóbbi pár évben sokat változott. A soft-ballt korábban csak szabadidősportként űzték, kizárólag nyaranta. A téli idényben a csak ott létező hard-ballt játszották kemény, tömörebb labdával kicsit keskenyebb pályán. Az utóbbi időben azonban ott is egyre inkább terjed a világszerte népszerű soft-ball, olyannyira, hogy ma már számos versenyző egész évben ezt játssza. A két változat különböző játéktechnikát és stratégiát igényel. A kemény labda sokkal gyorsabban halad a pályán, így lényegesen jobb reflexre van szükség. A labdamenetek rövidebbek, és a játékosok elsősorban az egyből pontot érő ütésekre törekszenek. A soft-ballban is meglehetősen gyorsan mozog a labda, de miközben pattan a falon és a padlón, jelentős mértékben lelassul, így a játékosoknak sokat kell futniuk viszont több idejük van arra, hogy kivitelezzék ütéseiket. A soft-ballban igen nehéz egyből pontot érő labdát ütni, a labdamenetek hosszabbak, és a játékosnak ütéskombinációkat kell alkalmaznia, hogy a pontszerzés érdekében ütésképtelen helyzetbe hozza az ellenfelet. Ezen eltérések miatt nehéz a többéves gyakorlattal rendelkező észak-amerikai játékosoknak áttérni a hard-ballról a soft-ballra.

Növekvő népszerűsége ellenére a fallabda nem kap elegendő nyilvánosságot, ami leginkább annak tudható be, hogy a mérkőzések a közönség számára nehezen hozzáférhetők. Azelőtt a közönséget csupán a pálya hátsó fala fölé emelkedő erkélyen tudták elhelyezni, természetesen igen korlátozott számban. A 70-es években vált gyakorlattá, hogy a pálya hátsó falát üvegből készítették. Hamarosan megjelentek a speciális, csak egy irányban átlátszó, szállítható, plexifalú pályák – jelentősebb eseményeken ma ezt használják. A pályát egy nagy terem közepén állítják fel, így a játék minden szögből látható, és egyszerre háromezer néző kísérheti figyelemmel a mérkőzést.

Mivel a játék lényegében abból áll, hogy két játékos egy zárt helységben ütöget egy kicsi és gyors labdát, a fallabda televíziós közvetítése is meglehetősen nehéz feladat. Ám az utóbbi idők technikai fejlődésének köszönhetően ma már léteznek élvezhető minőségű közvetítések. A korszerű finomfelbontású kamerák használatával a labda gyors mozgása a TV-képernyőn is egyre követhetőbbé válik. Ezenkívül bevezették az eltérő színű falak alkalmazását, és speciális labdákat fejlesztettek ki. A kezdetben használ fehér labdák helyét mára olyan, fényvisszaverő pontokkal ellátott labdák vették át, melyek UV fényben világítanak. Ezek az újítások minden bizonnyal lehetővé teszik, hogy a sportág a jövőben az eddigieknél nagyobb nyilvánosságot kapjon.