Pontozás

A mérkőzéseken többnyire a hagyományos pontozási rendszert használják, amelyben egy játszmát 9 pontig játszanak, és pontot csak az adogató játékos szerezhet. Ha a fogadó nyeri meg a labdamenetet, pontot ugyan nem kap, viszont megszerzi a következő adogatás jogát. Amikor a játszma állását bemondják, mindig az adogató játékos pontját mondják először. Például ha az hangzik el, hogy 3-5 az állás, az azt jelenti, hogy az adogató játékosnak 3 pontja van, a fogadónak pedig 5. Ha mindkét játékosnak ugyanannyi pontja van, például 3-3, azt 3 “egyenlő”-nek nevezik.

Ha a játszma 8-8-ra áll, rövidített játék következik. Az a játékos lesz a fogadó, aki először érte el a 8 pontot, és választhat, hogy 9 pontig (set one) vagy 10 pontig (set two) akar-e játszani. Általában set two-t szokás választani, set one esetén ugyanis a szerváló egyből játszmalabdát kap – ami azt jelenti, hogy egy labdamenet választja el a játszma megnyerésétől -, vagy mérkőzéslabdát, ami pedig azt, hogy csupán egy pontot kell szereznie a győzelemhez.

Ahogy már korábban is volt szó róla, a hivatásosok mérkőzésein csak az utóbbi időben kezdték használni az amerikai pontozási rendszert. Ebben az esetben minden játszmát 15 pontig játszanak, és pontot szerezni attól függetlenül lehet, hogy ki adogatott. Ilyenkor a rövidített játék akkor következik, ha az állás 14-14. Ekkor a fogadó szintén választhat, hogy set one-t vagy set three-t akar-e, ettől függően játszanak tovább 15 vagy 17 pontig. Eltérően a másik pontozási rendszertől, itt nem olyan könnyű megmondani, hogy melyik választás a jobb stratégia. Set one esetén a szerváló játszmalabdát kap, de mivel a fogadó is szerezhet pontot, ha megnyeri a labdamenetet, ez játszmalabdát jelent a fogadó számára is. A játékosok többsége úgy tartja, hogy biztonságosabb set three-t választani, de igazából nem lehet eldönteni a kérdést, inkább megérzés kérdése az egész. Érezni kell, hogy van-e esélyünk a következő labdamenet megnyerésére.